Három

Esett az eső, amikor háromnegyed hétkor lementem, hogy kiengedjem a kutyákat. A szokás hatalma ébresztett, és valamiféle sürgető kötelességérzet, mintha még meg kellene tennem valami fontosat. Még az öltönyt is felvettem. Aztán eszembe jutott, hogy szombat van, és nem kell elérnem semmilyen vonatot.

Kinyitottam a hátsó ajtót: Claus és Caesar azonnal kirohant, tudomást sem véve az esőről. Különös, borongós reggel volt. Még a saját küszöbömről nyíló kilátást is alig ismertem fel. A Guard Hill Road enyhe domborulata mintha hatalmas hullámként magasodott volna a kert végét elfüggönyöző, sötét fasor fölé, azzal fenyegetve, hogy elnyeli a házat. A levegő párás volt és hideg; penészszag terjengett mindenfelé.

Nekiláttam, hogy reggelit készítsek Annának. Még a tálca is nyirkosán ragadt. Teát főztem, lefedtem a kannát, és állni hagytam, amíg csináltam magamnak egy csésze instant kávét.

Öt perccel hét után felvittem Annának a reggelit.

Óvatosan, hogy ne riasszam fel, letettem a tálcát az éjjeliszekrényre, és hagytam mellette egy szál rózsát, amit a nappaliban álló vázából vettem ki. Anna békésen aludt, arcát az egyik könyökhajlatába temetve. Álmában mintha gyermeki bizalmat sugárzott volna. Nagyon finoman becsuktam a hálószoba ajtaját, és kívülről bezártam. Aztán – majdnem megfeledkeztem róla – bementem a fürdőszobába, és belülről rázártam a reteszt az ajtóra. Majd kimentem a másik ajtón, vissza a földszintre.

A penészszag időközben valahogy utat talált a konyhába. Habár az imént becsuktam a hátsó ajtót, miután kiengedtem a kutyákat, a szoba most valahogy mégis hűvösebb volt, mint azelőtt, és megmagyarázhatatlanul nyirkos. Felemeltem a csésze Nescafét, amit állni hagytam a tűzhely szélén, beleszürcsöltem, és majdnem kiköptem: a kávé ihatatlanul hideg volt.

Ahogy körülnéztem, láttam, hogy a falakat, a padlót, a plafont és a konyha minden felületét vékony páraréteg borítja. Végigfuttattam az ujjamat a kredenc tetején: csuromvizes volt! Átkutattam a plafont repedések után, de semmi jel nem utalt rá, hogy a víz egy konkrét helyen szivárogna be. Mégis mindenütt ott volt; mintha az egész szobát kiverte volna a hideg veríték.

Ideje volt megetetni a kutyákat.

Kivettem két Alpo konzervet a mosogató alatti szekrényből. A sütő fölötti polcról leemeltem a két egyforma, kék műanyagtálat, rajtuk a caesar és a claus felirattal, amiket még Anna szerzett a fiúknak tavaly karácsonyra. Miután a konzervek tetejét és alját is kinyitottam a fali konzervnyitóval, egy kicsit megráztam őket: a kutyatáp-hengerek egyben toccsantak bele a tálakba. Egy kicsit összetrancsíroztam őket – közben mindkét tálba szórtam egy marék kutyakekszet, és öntöttem hozzá egy pohár vizet –, amíg el nem értem a megfelelő állagot. Letettem a tálakat egymástól harminc centire, a tűzhely előtti gumiszőnyegre. Aztán megmostam a kezem a csap alatt. A víz jéghidegen zubogott, de ezúttal észre sem vettem.

Minden mozdulatom gyors volt és precíz; gondosan ügyeltem, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam. Letérdeltem a nappaliban a kanapé mögé, és kihúztam a meglepetést az asztal alól, anélkül, hogy megbolygattam volna a gondosan elrendezett virágokat vagy az ajándékokat. A csomagnak szinte semmi súlya nem volt, ám ahelyett, hogy a karomban vittem volna, inkább végighúztam a szőnyegen, át az előszobán, be a konyhába, ahol leparkoltam vele a padló közepén. Kivettem egy kést a konyhaasztal fiókjából, és levágtam róla a zsineget meg a barna csomagolópapírt.

Ott állt előttem: egy közönséges kartondoboz, vakító fehéren a terrakotta csempén. Kinyitottam, és félrehajtottam a tetejét.

A doboz üres volt.

Egészen addig a pillanatig, azt hiszem, őszintén meg voltam győződve róla, hogy a dobozban valamilyen ajándék van Annának. Ugyanakkor – és ezt nem tudom megmagyarázni – a legkevésbé sem voltam meglepve, hogy üresen találom. Nem tudtam felidézni, hogy minek kellett volna benne lennie, hogy egyáltalán honnan szereztem a dobozt, és mikor. Csak azt tudtam biztosan, hogy valaminek benne kéne lennie, de nincs.

Csak ismételni tudom magam újra és újra: eleddig tudatosan semmi mást nem terveztem, mint hogy boldogan megünnepeljük a feleségem születésnapját.

Valahogy megértettem, hogy ki kell bélelnem dobozt, habár az nem volt világos, hogy milyen célból. Találtam néhány szemeteszsákot, és hosszában, egymásra fektetve elhelyeztem őket a doboz alján, melyet így most vastag, fekete műanyagréteg borított. Egy-két perccel később láttam, hogy apró nedvességcseppek kezdenek gyűlni a doboz belsejében: ettől elfogott a sietség érzete, mintha tudtam volna, hogy a kocka végre el van vetve.

Miután felhúztam a csizmámat és egy pár sárga gumi mosogatókesztyűt, leakasztottam Anna kötényét az ajtó hátuljáról – csíkos kötény volt, amilyen a henteseké, rajta vicces motívummal („Konyhafőnök”) –, és felvettem az öltönyöm fölé. Aztán elkezdtem kutakodni az evőeszközös fiókban.

Az elektromos húsvágó késen még ott lógott az árcédula. Egyike volt azoknak a praktikus műszaki cikkeknek, amiket sohasem használtunk. Bekapcsoltam, hogy ellenőrizzem, működnek-e még az elemek. A kés zümmögve életre kelt a kezemben. Kipróbáltam a vékony pengét Anna házi készítésű kenyerén. Gyors volt és hatékony. Jobb hasznát vehettem, mint bármilyen közönséges pengének. Kikapcsoltam, és otthagytam az asztalra fektetve, nyelével a sütő felé.

Nem akartam felébreszteni Annát, ezért a szokásos kiáltás helyett halk, mély füttyentéssel hívtam be a kutyákat a kertből. Szinte azonnal megjelentek: fülüket hegyezve; tollseprűs^Aerű, szépséges farkukat széles ívben csóválva ügettek elő a fészer sarka mögül. Ahogy megláttak a hátsó ajtó nyílásában állva, futásnak eredtek. Mint minden etetés alkalmával, most is a rangidős partner haladt elöl, Caesar pedig a sarkában loholt – ha nem is őszinte lelkesedéssel, de tiszteletben tartva apja elsőbbségét. Hosszú, arany bundájuk sötéten csillogott az esőtől. Mielőtt beengedtem volna őket, hagytam nekik egy pillanatot, hogy megrázzák magukat. Aztán szélesre tártam az ajtót, a kutyák pedig elrobogtak mellettem a konyha felé. A penészszag minden eddiginél erősebben töltötte be az orromat.

Claus és Caesar arra sem vették a fáradságot, hogy megvizsgálják a fehér dobozt a konyha közepén; annyira éhesek voltak, hogy egyből a táljaikra vetették magukat. Fejüket leszegve, farkukat csóválva láttak neki az evésnek, ami minden figyelmüket lekötötte. Rám ügyet sem vetettek. Az érdektelenségük nekem pont kapóra jött. Felvettem a húsvágó kést, és a hátam mögé rejtve beindítottam a pengét.

Claus volt az, aki fülét hegyezni kezdte a váratlan zajra. Egy pillanatra felnézett, de a közelségem a háta mögött nyilván megnyugtatta. Megrázta magát, és minden további nélkül visszatért a táljához. Előrehajoltam, és azon kaptam magam, hogy göndör, nedves bundáját cirógatom, miközben eszik. A kést még ekkor is elrejtettem a szeme elől. Aztán bal kezemet a nyakához emeltem, erősen megmarkoltam rajta egy laza bőrredőt, és szorosra húztam. Claus csak evett tovább. Egészen addig a pillanatig, amíg az elektromos kés megjelent a torka alatt, csak evett tovább.

A penge első érintésére iszonyú erejű rándulás futott végig a testén. Ám azután nem küzdött – legalábbis nem annyira, amennyire vártam. Csak állt ott, mialatt a késsel átfűrészeltem a nyakát, majdnem a csigolyákig. Vér spriccelt mindenfelé, míg egy része patakokban ömlött le Claus állán a tálkába. Megemésztetlen kutyatáp hullott ki a torkán tátongó sebből; átvágott légcsövén keresztül reszelősen vette a levegőt. Lendületet vett – nyilván azt gondolta, hogy még el tud futni –, de a testét a térdem közé szorítottam; éreztem, ahogy elszivárog az ereje. Amikor szeme üveges lett, és teste teljesen elernyedt a lábam között, odahúztam a fehér kartondobozhoz, és belehajítottam.

A rangidős partner ott hevert a műanyag szemeteszsákokkal bélelt dobozban; lábai még mindig rángtak és kapálóztak. Olyan volt, mintha egy boldog álomban nyúlra vadászna. Leszámítva, hogy egy nyikkanást sem hallatott, csak a levegő áramlott ki zörögve elvágott torkán át. Ám aztán megpróbált felülni: feje lehetetlen szögben bukott oldalra. Majdnem sikerült kikászálódnia a dobozból…

Végül azonban visszahanyatlott a vértócsába, és nem mozdult többé.

A szemem sarkából ezalatt mindvégig Caesart figyeltem, aki röviddel azután végzett az evéssel, hogy elvágtam Claus torkát. Eddig az egyetlen reakciója az volt, hogy gyanakodva megszimatolta a vért apja tálkájában. Most magamhoz hívtam, ismét elrejtve a kést a hátam mögé. Farkát a lába közé csapva kushadt: úgy viselkedett, mintha valami rosszat tett volna, és tudná, hogy meg fogom büntetni. Elindultam felé, kinyújtva tapadós, sárga kesztyűbe bújtatott, szabad kezemet, és a nevén szólongattam.

A kritikus pillanatban megcsúsztam egy pocsolyán, amit Claus vére hagyott, és csaknem elvesztettem az egyensúlyomat. A hirtelen mozdulat megijesztette Caesart. Előre-hátra, előre-hátra rohangált a konyhában, közben olyan hangot adott ki, amit még sohasem hallottam tőle azelőtt, és mindenhová odakakált. Igyekeztem mozdulatlanul várni, hogy lehiggadjon, és mindvégig szelíd, megnyugtató hangon beszéltem hozzá:

– Jól van, Caesar, jó kutya, semmi baj, semmi baj, nyugodj meg szépen!

Végül odajött hozzám – vagyis inkább elég közel került, hogy elkaphassam.

* * *

Testét becsúsztattam az apjáé mellé a fehér dobozba. Éppen csak, hogy elég volt a hely kettőjüknek. Figyeltem, ahogy a sebeikből szivárgó vér tócsába gyűlik körülöttük, míg végül szinte úgy festett, mintha fuldokolnának benne. Elszomorítóan kicsinek tűntek, ahogy ott hevertek jelentéktelenül és valahogy mesterségesen – mint két szőke paróka egy kád hajfestékben. Csak az egyik szem, mely sehogy sem akart becsukódni, Caesar fiatal fogsora – ami az elektromos késsel tett ügyetlen mozdulatom nyomán vált láthatóvá –, élettelen mancsaik, melyek lehetetlen szögekben meredtek elő, és a szagok: a nedves kutyaszőr, a friss vér, a halál, a kutyaürülék, a penész…

Aztán valamiféle vad, ősi indulattól hajtva olyan dolgokat műveltem, amiket képtelen vagyok papírra vetni. Utána a mosogatóhoz mentem, és beleokádtam.

Lerángattam magamról a kötényt, a kesztyűket, a csizmát – iszonyúan összevéreztem őket –, és behajítottam őket a szemetesvödörbe. Az öltönyöm tiszta maradt a kötény alatt.

Lezártam a fehér koporsót, és visszavonszoltam a nappaliba. Ezúttal kimondottan nehéz volt, véres nyomot hagyott maga után a padlón. Odahúztam az asztal elé, amire az ajándékokat halmoztam. Mutatóujjammal, melyet a kutyák vérébe mártottam, gondosan felírtam a doboz fedelére az üzenetet: „véget vetni a szenvedésüknek”, az oldalára pedig (azaz, elhelyezéséhez mérten az elejére) a,MAGMEL” szót.

Hátraléptem, hogy megcsodáljam a művemet. Nagyon elmosódott: a vér nem tapadt meg a fényes felületű, fehér kartonon. Valami mással kellett próbálkoznom.

Az ír szettereit dédelgető kislány képén akadt meg a szemem. Anna születésnapi kártyája az asztalon hevert – még mindig nem írtam alá. Elolvastam a verset a belső oldalán:

Szeretem a kutyáimat,

Nincs is rá szó, mennyire!

Őszinte, szerető szív még Nem szeretett ennyire.

És ha egyszer másként fordul Szívem, s máshogyan szeret,

Szeretetem csakis nőhet,

Hiszem, másként nem lehet!

Nevetnem kellett. Annyira groteszk volt… Tudtam, hogy Anna nem fogja érteni, de persze neki nem is volt köze hozzá. Elővettem arany ceruzámat, és áthúztam vele az egész verset, aztán – mintegy utólagos gondolatként – bekarikáztam a „szeret” és a „szeretet” szó valamennyi alakját, ahol csak előfordult.

Aláírtam a kártyát: Martin Gregory. Álltam ott egy pillanatig, az aláírásomra meredve, mintha magától jelent volna meg a lapon, izzó betűkkel. Végül visszatettem a kártyát az asztalra, a tizenegy rózsa elé.

Anna álmos hangja, amely az emeletről szólított, készületlenül ért. Még nem tűnt fel neki, hogy be van zárva. Nem volt veszteni való időm. Még egyszer, utoljára körülnéztem. Minden a helyén volt – a virágok, az ajándékok, a meglepetés (a kartondoboz egyik átázott sarkából vér szivárgott a szőnyegre) –, és mindennek megvolt a maga helye.

Elvégeztem a feladatomat.

Az órámra néztem. Pontosan 7 óra 45 perc volt. Ha sietek, még éppen elcsípem a 8:03-ast a Grand Central felé. Nagyon finoman, hangtalanul kinyitottam a bejárati ajtót, és elindultam a garázs felé, ügyelve, hogy a kavicsok ne csikorduljanak meg a talpam alatt.

A levegő páratartalma tehette, vagy valami ilyesmi. Az autó nem indult.

A motor hangja odacsalta Annát a hálószobaablakba. Feltolta az alsó szárnyat, és kihajolt a nyirkos, madaratlan reggelbe. Nem volt rajta más, csak egy vékony hálóing. Emlékszem, arra gondoltam, hogy meg fog fázni…

– Te meg hova az ördögbe mész szombat reggel háromnegyed nyolckor? – kiáltotta utánam nevetve, tele születésnapi lelkesedéssel.

Felém hajította a rózsát, amit a reggelije mellett hagytam a tálcán. Alig hibázta el az autót, a virág szirmai szétszóródtak a kocsifelhajtón. Előrehajoltam, felmosolyogtam Annára a kombi szélvédőjén keresztül, és ujjamat az ajkamhoz emeltem – mintha azt üzenném: titok.